top of page
Writer's pictureFrauhammer Alexa

Szabadság a testnek – szabadság az elmének? Hogyan szorítjuk háttérbe azt, ami kellemetlen?

Egész évben megfeszített tempóban dolgozunk, húzzuk az igát, és várjuk azt az egy-két hetet, amikor majd pihenhetünk, szabadságra mehetünk. Elérkezik ez a várva várt időszak – és mi történik? Megbetegszünk, kimerültnek, energiátlannak érezzük magunkat, nincs kedvünk semmihez sem. Lehet, hogy utazást, aktív kikapcsolódást terveztünk erre az időszakra – de ahhoz sincs igazán kedvünk és erőnk.

Hasonló történés figyelhető meg akkor is, amikor hirtelen valamilyen okból kifolyólag munka nélkül maradunk: akár azért, mert elküldtek minket a munkahelyünkről, akár más miatt kényszerülünk szünetet tartani. Gyakran ilyenkor a mélyből, eddig elzárt rejtekükből előszivárognak olyan gondolatok, amikkel ez idáig nem foglalkoztunk: merre tartunk az életünkben, minek mi az értelme. Ezek a gondolatok ijesztőek is lehetnek, és előfordulhat, hogy úgy címkézzük őket: „Már megint hülyeségeken gondolkodom”; „Mik ezek a gondolatok, eddig nem jutottak eszembe ilyesmik”.

Pedig ezek a gondolatok valószínűleg már korábban is ott voltak, valahol a tudatunk hátsó részébe száműzve.

Mind testi, mind mentális szinten a munka, a különböző tevékenységeink lefoglalják annyira a figyelmünket, hogy a testi vagy a mentális fáradtságot, illetve a különböző „zavaró” gondolatainkat elfedjék. Amikor viszont hirtelen ott találjuk magunkat a munka és a tevékenységek hiánya okozta űrben, mindaz, amit a szervezet addig háttérbe szorított, hiszen nem volt rá tér és idő – hirtelen teret és időt kap, előtör.


Mit lehet ilyenkor tenni?

Testi szinten valószínűleg elég egyértelmű: figyeljünk oda a szervezetünk jelzéseire, amikor fáradunk, adjunk magunknak egy kis pihenőt a hétköznapokban is, ne kizárólag a szabadság ideje alatt akarjuk kipihenni az egész éves fáradalmunkat. Az unásig emlegetett egészséges, kiegyensúlyozott táplálkozást és rendszeres testmozgást pedig valószínűleg már nem is kell mondani.


Mi a helyzet a zavaró gondolatainkkal, azokat hogyan kezeljük?

Jó, ha tudjuk, hogy ezeket a gondolatokat, lelki tartalmakat a mindennapokban a különböző elhárító mechanizmusok használatával igyekszünk távol tartani magunktól. Gyakran elfojtjuk, vagyis a tudattalanunkba „száműzzük” őket, ahonnan, rejtve ugyan, de továbbra is képesek szorongást generálni. Tagadhatjuk is őket („Ez nincs is így, nem is igaz”), torzíthatjuk, úgy, hogy az számunkra elfogadhatóvá váljon, vagy kivetíthetjük másokra (például kötözködőnek minősítjük a másikat, holott mi is így teszünk, de ezt nem szívesen ismernénk be saját magunk előtt sem). Sokszor racionális, logikus érvekkel igyekszünk alátámasztani viselkedésünket, vagyis racionalizálunk – például amikor nem érünk el valamilyen áhított dolgot, és ésszerű indokokkal megmagyarázzuk, hogy tulajdonképpen miért is jó, hogy nem sikerült elérnünk, illetve, hogy akár nem is akartuk azt annyira. Intellektualizálhatunk is, pusztán a tényekre, adatokra koncentrálva, leválasztva a hozzájuk kapcsolódó érzéseket, illetve át is tolhatjuk egyes belső késztetéseinket valamilyen más célpontra – ennek egyik példája, amikor valakit feldühít a főnöke, és ezt a dühöt otthon, a családja felé közvetíti.


Fontos tudni, hogy elhárító mechanizmusokat mindenki alkalmaz, és van is létjogosultságuk, hiszen azért alakulnak ki, hogy csökkenteni tudjuk az időnként elviselhetetlennek vagy elfogadhatatlannak tűnő érzések és gondolatok által keletkező szorongást, és egyfajta viszonylagos belső egyensúlyt tudjunk létrehozni. A jelenlétük tehát teljesen normális és emberi.


Amikor egy-egy nehéz érzés vagy gondolat felszínre kerül bennünk, megtehetjük, hogy első körben csak „vele maradunk”, tudomást veszünk róla, hogy ott van. Meg is nevezhetjük, felcímkézhetjük, így kézzelfoghatóbbá válik: ez a düh érzése, ez türelmetlenség, ez ítélkezés. Mint sok más esetben, itt is segítségül hívhatjuk a vizualizációt:

elképzelhetjük a nehéz gondolatainkat és érzéseinket az égen úszó felhőkként, vagy falevelekként, amik egy patak vizében sodródnak; esetleg lufikként, vagy szappanbuborékokként, amik felszállnak a magasba, és egy idő után eltűnnek a szemünk elől.

Ezekkel a vizualizációs gyakorlatokkal elősegíthetjük magunkban annak tudatosítását, hogy az érzések és a gondolatok is változnak, alakulnak: hol jelen vannak, hol eltűnnek, hol intenzívebbek, hol gyengébbek, de soha nem állandóak.


Ha úgy érezzük, hogy a nehéz, szorongáskeltő gondolataink nagyon intenzívek, és egyedül nem tudunk megküzdeni velünk, mindenképpen ajánlott szakemberhez fordulni!



Comments


bottom of page