A gyász nem múlik el – mi növünk köré

Hogyan élhetünk együtt a veszteségeinkkel anélkül, hogy beleragadnánk a fájdalomba?

Az ősz beköszöntével sokunkban felerősödik az elmúlás és a hiány érzése.

A lehulló levelek, a sötétedő esték, a halottak napjának csendje mind felidézhetik

bennünk azokat, akiket elveszítettünk – szeretteinket, kapcsolatainkat, vagy akár

önmagunk egy darabját.

A gyász természetes, mégis nehezen viselhető része az életnek. Sokan hiszik, hogy a veszteség fájdalma idővel eltűnik. Valójában nem a fájdalom zsugorodik – hanem mi nővünk köré.

A befőttesüveg, mint a gyász szimbóluma

Képzeljük el, hogy a veszteségünk fájdalmát egy fekete gömb jelképezi, amely egy

befőttesüvegben van.

Amikor a veszteség friss, az üveg kicsi, és a feketeség teljesen kitölti.

Alig marad hely másnak: a gyász, a düh, a félelem és a hiányérzet mindent eláraszt.

Amikor elveszítünk valakit vagy valamit, ami fontos számunkra – legyen az egy

szeretett személy, kapcsolat, egészség, munka vagy biztonság – a megrázkódtatás

szinte elviselhetetlen.

Úgy érezzük, megszűnik a levegő, és soha semmi nem lesz már olyan, mint régen.

De ahogy telik az idő, a befőttesüveg növekedni kezd.

Nem a fekete gömb lesz kisebb, hanem a tér körülötte tágul.

Megtanulunk levegőt venni, újra mozdulni, figyelni. A fájdalom ugyan megmarad, de

már nem ural mindent.

Ez az elfogadás kezdete.

Nem mindegy, mivel töltjük meg a belső teret

Ahogy a lelkünk tere nő, eldönthetjük, mivel töltjük meg.

Tölthetjük mérgező gondolatokkal, önsajnálattal vagy meneküléssel – például

különféle függőségekkel: alkohol, nikotin, drog, kényszeres vásárlás, túlzott munka,

evészavarok, vagy épp állandó online jelenlét.

Ezek mind elterelik a figyelmünket a fájdalomról, de nem gyógyítanak.

A fájdalom így csak rejtve marad, és tovább nehezedik bennünk.

De dönthetünk másképp is.

Tölthetjük a megnövekedett teret „tiszta levegővel” – olyan élményekkel, amelyek

felszabadítanak:

• értelmes célokkal,

• őszinte emberi kapcsolatokkal,

• egészséges életmóddal,

• hittel, reménnyel és szeretettel.

Megtanulhatunk jelen lenni, nem menekülni. Elfogadni, hogy a fájdalom is része az

életnek – és ennek ellenére, vagy épp ezért, megtalálni az öröm apró pillanatait.

A gyász, mint növekedés

Az elfogadás nem azt jelenti, hogy már nem fáj. El tudjuk fogadni az elfogadhatatlant.

Azt jelenti, hogy képesek vagyunk együtt élni a fájdalommal, anélkül, hogy az

határozná meg minden napunkat.

Tudom, hogy a lelkemben ott van a veszteség, mert elvesztettem valakit vagy

valamit, ami fontos volt.

De ezzel együtt is tudok jelen lenni, érezni, szeretni.

A fájdalom nem tűnik el – de megtanulok tágulni körülötte.

Ahogy növekszem, már nem csak a hiányt látom, hanem a helyet is, ami maradt: a

lehetőséget, hogy újraélesszem az életemet.

Ez a növekedés nem feledés – hanem gyógyulás.

A gyász nem egy út, amit befejezünk.

Inkább olyan, mint egy szoba, amit megtanulunk berendezni – fájdalommal,

emlékekkel, de szeretettel is.

És ahogy tágul bennünk ez a tér, megtanulunk levegőt venni benne, újra és újra.

Nem a fájdalom lesz kisebb.

Te leszel nagyobb.

„Minden veszteség, fájdalomba csomagolt megkönnyebbülés.”

Fodor Ákos

Ha szeretnél pszichológusunkkal konzultálni, kattints az alábbi gombra és látogass el a DokiApp felületére:

Konzultálok